Halálos naplemente

       Shirley Black elvált asszony volt. Már majd’ tizenhárom éve, hogy útjaik különváltak volt férjével, Daniel Stange-dzsel, a kapcsolat kihűlésére hivatkozva. Azóta csak ímmel-ámmal tartották a kapcsolatot a férfival, aki Philadelphiában élt egyik fiúkkal, Jasperrel.

Shirley elmosolyodott. Az egyetlen ok, amiért Daniellel még tartották a kapcsolatot, az a két fiuk volt: Joshua és Jasper, az ikrek. Három évesek voltak, amikor a szüleik elváltak. Daniel elvitte Jaspert Philadelphiába, Joshua pedig anyjával maradt New York-ban. A két fiú azóta nem látta egymást, ahogy a másik szülőjüket sem. Daniel és Shirley úgy vélték, ez a legjobb megoldás: így talán nem fognak hiányozni egymásnak. A két szülő is csak évente két alkalommal ült össze Plainsboro kis városában: karácsonykor, és november 22.-e előtt egy-két héttel, az ikrek születésnapjának ürügyén. Ilyenkor mindig szállították a kívánságokat és az ajándékokra szánt pénzt, beültek egy kis kávézóba, és megtárgyalták az ajándékozást, valamint a két fiú fejlődését.

Shirley éppen egy ilyen találkozóra tartott. November tizenötödike délután volt, csípős hideg, A nő hálát adott az égnek és a autógyárnak, hogy volt fűtés a kocsijában, így a röpke egy-két órás út viszonylag kellemesen telt számára. Gyakorlott mozdulattal leparkolta a kocsit a Vidéki Kos Kávéház előtt, és még utoljára megnézte magát a visszapillantó tükörben. Egy elegáns, világos bőrű nézett nő vissza rá különös, magentaszínű szemeivel. Shirley a füle mögé tűrte laza csigákban a vállára omló, hosszú, fekete haját, majd kikászálódott a kocsiból, és besétált a kávézóba.

Azonnal kiszúrta Danielt a tömegben. A mélybarna, kócos hajú férfi az egyik asztalnál ült, és hüvelykujjaival malmozva bámult kifelé az ablakon. Shirley határozottan elindult felé, lépteinek hangja kizökkentette Danielt a mélázásából, aki erre összerezzent, és felnézett volt feleségére. Vidáman csillantak fel élénkkék szemei.

– Shirley! – kiáltott fel vidáman – Már azt hittem, ide se érsz!

A nő helyet foglalt vele szemben, és elmosolyodott.

– Nagy volt a forgalom. Mesélj, mi van veletek?

– Ó, semmi különös. Annak dacára, hogy alig tanul valamit, Jaspernek egészen szép jegyei vannak. Vagy a gitár hangját hallom a szobából, vagy a varrógép kerregését, tanulásra utaló hangot soha sem. Ha hazaér, bevágja a táskáját az első sarokba, és csak reggel veszi elő. Fogalmam sincs, hogy tud így majdnem kitűnő bizonyítványt produkálni… - Daniel hitetlenkedve megcsóválta a fejét – Nem semmi egy agya van a srácnak, az biztos. Josh-sal mi van?

– Ő is hasonlóképp tanul, csak ő nem varr, vagy gitározik, hanem a laptopját püföli egész nap. Szó se róla, néha hasznos a tudása – Shirley halkan felnevetett – Múltkor pont akkor volt áramkimaradás, amikor dolgoztam, és ha ő nincs, akkor egy évi munkám odaveszik. Valami isten ez a gyerek, csak néztem, hogy mit csinál! Ha nagyon elunja magát, még a zongora elé is beül, de hogy tanulni? Á, dehogy. – A nő megcsóválta a fejét – Érted te ezt? Mást se tesz egész nap, csak gépezik, meg főzőcskézik, meg minden, és színjeles! Döbbenet.

Daniel elnevette magát.

– Csodagyerekeink vannak! De legalább kezdem sejteni, hogy milyen üzemanyagot használnak.

Shirley kíváncsian oldalra biccentette a fejét, és mosolyogva megjegyezte:

– Na, erre kíváncsi vagyok!

– Az édesség! – kacagott a férfi – Megkérdeztem Jas-t, hogy mit szeretne szülinapjára, erre azt felelte, hogy egy édességbolt teljes árukészletét! Szinte már ijesztő, hogy mennyi édeset be tud falni, anélkül, hogy egy grammnyi felesleg is lenne rajta!

– Hát ez nálunk nem működik… - csóválta a fejét Shirley – Josh nem szereti az édességet, viszont simán megeszik egy citromot magában, és utána még meg is állapítja, hogy szerinte nem is savanyú.

– Hűh… Hát, annyit mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy a fiaink méltóak a Strange névre. Igencsak fura szerzetek.

– Na, szabad ilyet mondani a saját fiaidra? – rótta meg a nő kacagva Danielt, akiből erre szintén kitört a nevetés – Jó, hogy nem mondod rájuk, hogy UFO-k!

– Na azt azért nem – mosolygott a férfi – De szerintem térjünk át egy fontosabb témára: mit szeretne Josh a születésnapjára?

– Nem fogod elhinni – somolygott Shirley

– Azért csak mondd!

– Macskát.

Daniel valóban ledöbbent, de annyira, hogy félrenyelte a kávéját.

– Te-tessék? – köhögte

– Jól hallottad – biccentett a nő, és lazán hátravetette hosszú haját – Szeretne egy macskát. Már kiskora óta szereti a cicákat.

– Hát, ha ezt akarja, akkor legyen. – bólintott a férfi, miután abbahagyta a fulladozást – Már, ha a kedves anyukája megengedi.

Shirley vállat vont.

– Amennyiben gondozza, felőlem lehet, de ha meglátom szegény állat bordáit, akkor küldöm vissza a menhelyre.

- Ennyire nem bízol meg Joshban? – ingatta a fejét a férfi

- Dehogynem, csak félek, hogy a laptopja jobban érdekli, mint a cicája… És Jasper mit szeretne?

- Már mondtam, egy vagon édességet. Azon kívül semmi konkrétat nem mondott. Bár gondolkozom rajta, hogy veszek neki egy dobszerkót, mert már csak az kéne, és alapíthatna egy egyszemélyes bandát.

- Dan. Több komolyságot.

- Komoly vagyok! – tiltakozott a férfi – Tényleg fogok venni neki egy dobszerkót!

- Az most nem nagyon érdekel, hogy te mit veszel neki, ÉN mit vegyek?

- Hát… igazából fogalmam sincs. Az akusztikus gitárja eléggé leharcolt állapotban van mondjuk, a festés már rég elkopott, néhány darabját meg már csak a cellux tartja a helyén… Hiába, agyon lett használva. Azon kívül az olajfesték-készletei is gyakorlatilag nullára vannak merülve, viszont az egész ház dugig van festményekkel. Már mondtam Jaspernek, hogy el kéne belőle adni néhányat, de ő csak rázta a fejét.

- Ehhez én nem értek… - csóválta a fejét Shirley – Nem tudom, min játszik Jasper, félek, hogy rossz márkát vagy típust választok…

- Ezen könnyen segíthetünk – mosolyodott el Daniel

Azzal elkezdte magyarázni a szükséges tudnivalókat a nőnek, aki csak buzgón bólogatott. Mire befejezték az információcserét, addigra már jócskán benne jártak a délutánban: a nap egyre lejjebb ereszkedett az addig opálos fehér égen és narancsos fénybe vonta azt. Shirley idegesen az órájára pillantott.

- Ideje lenne indulnom, különben nem érek haza ma…

- Van még egy kis időd? – kérdezte Daniel, régen kiürült kávéspoharával játszadozva.

- Mire gondoltál? – kérdezett vissza szórakozottan a nő, miközben táskája csatjával babrált.

- Idefelé láttam egy nagyon szép helyet. Nincs kedved megnézni velem?

- Dan, igyekeznem kéne…

- Jajj, Shirley, csak fél óráról van szó! Ígérem, semmi időhúzás. Becsszó! Különben is, nekem is mennem kell, mert kapni fogok Jaspertől, ha nem érek haza időben, és megint neki kell fizetnie a takarítónőnek…

Shirley mélyet sóhajtott. Végülis nem lehet belőle semmi baj, ha egy kicsit „megszökik”, és élvezi a kilátást egy régi baráttal, nem igaz?

- Na jó, meggyőztél. De tényleg csak fél óra! Egy perccel se több!

- Igenis, főnök! – szalutált a férfi, majd felállt, és felsegítette a kabátot volt feleségére. Öt perc sem telt bele, és már Daniel kocsijában ültek, és tempósan vezettek a főúton. A férfi hosszú, erős ujjai magabiztosan tekerték a kormányt, hisz ismerte a járást errefelé, Shirley-nek azonban rossz előérzete volt, maga sem tudta miért.

Ám amikor az aggodalmát megosztotta Dannel, a férfi csak nevetett.

- Ugyan, Shirley, ne butáskodj… – csóválta a fejét – Csak fáradt vagy, azért van ilyen furcsa érzésed.

- Ha te mondod… – vont vállat a nő, és tűnődve kibámult az ablakon. Az a furcsa érzés azonban nem hagyta nyugodni…

- Mit csinál ez az őrült?! – hallotta hirtelen Daniel kiáltását. Felkapta a fejét. Velük szemben egy hatalmas kamion száguldott, láthatóan éppen előzött, de még nem volt szándékában visszatérni a saját sávjába.

- Dan, vigyázz! – sikoltotta Shirley – Össze fogunk ütközni vele!

Már csak méterekre voltak az óriástól, amikor Daniel egy rémült kiáltással oldalra rántotta a kormányt. A nő egy pillanatra mintha kívülről látta volna a jelenetet: egy piros, vérpiros kisautó rémisztő sebességgel letér az útról, és egyenesen egy nagyon szilárdnak tűnő fa felé tart…

Shirley Black előtt elsötétült a világ.

*

        Egy hetvenes évei közepén járó öreg hölgy nagyot szippantott szép, tölgyfa pipájából, maga elé vette az újságot, és kinyitotta. Újabb adóemelés, autóbaleset Plainsboroban, földrengés Los Angelesben… A nő kifújta a füstöt, és összehajtotta az újságot. Semmi szokatlan.

- Asszonyom, keresik telefonon!

Az egyik fiatal cselédlány volt. Az öreg hölgy nagyot nyögve felállt, majd korát meghazudtoló fürgeséggel kilépdelt az előszobába, és felvette a telefont.

- Halló?

- Jó napot kívánok. Ön Elizabeth Potter?

- Igen. Mit óhajt?

- Itt a Plainsboro Kórház beszél. Tájékoztatjuk önt, hogy lánya, Shirley Nathalie Black, tegnap este tíz óra harminchárom perckor elhalálozott. A halál oka belső vérzés.

Elizabeth Potter szájából kiesett a pipa. Lelki szemei előtt felvillant a pillanatokkal ezelőtt látott öles szalagcím: TRAGIKUS AUTÓBALESET PLAINSBOROBAN.

- Szeretném önnek közvetíteni lánya utolsó akaratát, miszerint önre hagyta az összes vagyonát, valamint fiai, Joshua Scott Strange és Jasper Sidney Strange gyámságát. Utolsó órájában mindkettejük költözését megszervezte, és értesítette őket, már csak az ön beleegyezése szükséges.

Hosszú csönd. A telefon másik végén beszélő, fájdalmasan hivatalos hangú nő bizonytalanul megszólalt:

- Mrs. Potter? Ott van még?

Elizabeth hangosan szipogott egyet, és megtörölte könnyektől maszatos arcát.

- Természetesen, kisasszony. Köszönöm a tájékoztatást. Kész vagyok fogadni a fiúkat, bármikor, amikor nekik jó.

- Örömmel hallom. A két fiú holnap után tudna beköltözni, addigra leszállítanák a dolgaikat önhöz. Részvétem a lánya halála miatt, Mrs. Potter. Viszont látásra.

Katt. A telefon elnémult, Elizabeth Potter pedig egy lassú mozdulattal engedte vissza a kagylót a készülékre. Nyögve lehajolt a pipájáért, felvette a földről, majd elkiáltotta magát:

- Audrey!

Az előbbi cselédlány kidugta a fejét a konyhából.

- Igen, asszonyom?

- Készítsék elő a régi gyerekszobát. Az unokáim ideköltöznek. – A nő sarkon fordult, és elballagott a lépcső felé. – Ja, és takarítsa föl ezt, kérem – bökött a hamura, ami az imént kiesett a pipájából. – Ma nem szeretném, ha bárki is zavarna.

- Igenis, asszonyom! – a cselédlány már indult is a seprűért és a lapátért, Elizabeth pedig felment a szobájába és magára zárta az ajtót, hogy egyedül maradhasson a könnyeivel és a gyászával.