Gyilkos álmok

Ne aludj liliomokkal egy szobában! Elveszik a levegőd. Megfulladsz!

Ne aludj liliomarcú, törékeny fiúval egy ágyban! Éjjel a torkodra kulcsolja hosszú ujjait, amelyek oly gyönyörűen táncoltak a zongora billentyűin. Elveszi a levegőd! Megfulladsz!

Csillagfény

Én lehoznám neked a csillagokat, csak hogy lásd: a ragyogásod nem nyomja el semmi. Lehoznám az összeset, kivéve azt a kettőt, ami a szemeidben él, rám hunyorog, és azt dalolja: Te vagy az életem!

Eskü

Én felajánlanám neked a torkom, ha kérnéd, a vérem, a húsom, a könnyeim. Felajánlanád-e az ajkaid, belém vájó fogaid? Éheznél-e nélkülem? Kellene-e neked más? Bíznál-e bennem, hogy nem mérgez meg a testem? Lenne-e más italod a véremen és a könnyeimen kívül?

SZERETNÉL-E?!

Én felajánlanám neked a torkom, ha kérnéd...

//Ihlette: Meat Loaf: You took the words right out of my mouth intro//

Örökké

Egyszer megölnélek, talán méreggel, lassan ölővel, hogy ne szenvedj sokat, ne torzuljon a szépséged. Aztán kristályba zárnálak, hogy a világ gyönyörködhessen benned az idők végezetéig és még egy pillanatig.

Míg a halál el nem választ

Aprónak és védetlennek érzem magam, ahogy a karjaidban reszketek. Mint egy macskakölyök. Szeretnék hozzádbújni, elveszni a tested melegében, dorombolva aludni a mellkasodon és hallgatni a szívverésed.

Nem vagyok macskakölyök. A szíved már megállt, a tested már nem meleg, száguldok az édes semmibe utánad...

Csak a hideg marása maradt a bőrömön, semmi más.

A tűz, ami bennünk él

Nem vagy már más, csak narancsvörös lángok, az ég felé törő fekete füstoszlop és az égő hús bűze. Sápadtan állok a lángoló szoba ajtaja előtt, vér szivárog az ajkaim közül, kezem a szívemre szorítva. Már nehezen lélegzem. Téged elemésztett a szenvedély tüze, én pedig belebetegedtem a hiányodba.

Mivé lettünk?

Törékenység

Tudod-e milyen, amikor az üvegszív összetörik? Millió apró szilánk fúródik a mellkasodba, a gyomrodba, az agyadba, szilánkokat szállít a véred, fáj, éget, kínoz, bénít, olyan meleged van, hogy fázol, csíkokat húznak az arcodon a sós könnyek, legszívesebben elbújnál a világ elől hogy nyugodtan halhass meg.

Ugye hogy fáj?

Egyetlen egyszer

Tömeg. Galambok, emberek, nők és férfiak, fiatalok és idősek, sietnek, cammognak; üresek, szürkék, arctalanok. A megszokott szlalom, toporgás, nem is nézem, kit kerülök, csak megyek, mennem kell. Egy szempár villan, egy hajtincs rebben, a pillantásodtól kihagy a szívem egy ritmust, megrészegít az illatod, ahogy egy pontosan kiszámított mozdulattal centikre kerüljük egymást, és megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna, de tudom, hogy te is érezted azt a szikrát.

Soha többé nem láttalak.

Megvadulás

Az égen ragyogó telihold sokmindenkiből előhozza a mélyre ásott, láncra vert vérfarkas szellemét, aki lerázza magáról bilincseit, vérfagyasztó vonyítással a felszínre tör és harap, marcangol, öl, a vérét issza annak, akit szeretsz.

Akartad-e már belemélyeszteni a fogaid a puha húsba, megkóstolni az élet élénkvörös nedűjét, látni ahogy a nyílt sebből ömlő vér vörösre színezi az édes bőrt? Akartad-e már átharapni a torkát, marni, tépni a testét csak hogy halld az ordítását, zokogását, azt az őrült, szenvedő litániát, hogy lásd a gyémántkönnyeket végigcsorogni az arcán? Akartad-e már a csókjában érezni a vére fémes ízét? Akartad-e már addig harapni míg a sikolyai el nem halnak, amíg az arcára nem fagy az utolsó kiáltás, amíg a tekintete üvegessé nem válik?

Talán benned is él egy farkas, aki csak a teliholdra vár, hogy végre kitörhessen...

Füstfátyol

Talán egy füstös kis kocsma nem a legromantikusabb hely a világon. Talán nem mindenkit bűvöl el egy cigarettázó férfi látványa, benne mégis van valami varázslatos. Talán a füst mögött ragyogó, élénk szempár, a mozdulat, ahogy az ajkához emeli a cigit, vagy ahogy direkt félrefújja a füstöt, hogy ne zavarjon. Talán csak nekem tűnnek ezek a hétköznapi dolgok olyan csodásnak.

De lehet, hogy csak azért tetszik ennyire, mert senki sem mosolyog ilyen titokzatosan és gyönyörűen a félhomályos helyiségben, a füstfátyol mögött...

Hideg hajnalokon

- Jézusom, tényleg te vagy az? – felragyogott az arca, amit meglátott, futva indult el felém, majd megtorpant előttem, hajának hosszú, sötétbarna csigái táncot jártak nevető arca körül – Jajj, te...

Hirtelen átölelt a vállamnál és magához szorított, aztán eltolt és gyorsan túlestünk a három üdvözlőpuszin. Felnéztem a szikrázó kék szemekbe; valamiféle pajkos fény csillant bennük.

- Na mi?

- Légyszi...

- De hülye vagy...

Lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam az ajkaira, és már távolodtam volna el, mire ő a derekamnál fogva visszahúzott és nevetve viszonozta a gesztust, újra, és újra, és újra... aztán már a homlokom csókolta, a hajam, a fejem tetejét, ismét a hajam, majd a fülemnél megpihent, éreztem a lehelletének forróságát; átöleltem a derekát és a vállára hajtottam a fejem, így maradtunk pár percig.

Olyan gyorsan tolt el, mint ahogy magához húzott, furcsa volt hirtelen elszakadni a teste melegétől. Értetlenül bámultam a kristálykék szemekbe, ő szomorkásan mosolygott és megcsóválta a fejét.

- Nem lenne jó, ha a szüleid meglátnának így, nemigaz? – kérdezte félrebiccentett fejjel, de a tekintete egész mást ígért: „Majd folytatjuk, ha kettesben leszünk...”

Egy csattanás ébresztett fel. Ahogy ott feküdtem a sötét szobában, egyedül, az álom képeivel a fejemben, a csókok árnyával az ajkaimon, és hallgattam ahogy a viharos szél csapkodja a zsalugátert, magányosabbnak éreztem magam, mint addig bármikor.

//Álom alapján//

A fekete szemű fiú

Álmodtam magamnak egy fekete szemű fiút. Az álom zavaros volt, furcsa, de ő mindvégig ott volt velem. Talán úgy kezdődött, hogy elszöktem otthonról, talán úgy, hogy menekültem, út közben találkoztam egy szedett-vedett társasággal, menekülnek ők is, mondták, tartsak velük. Kóboroltuk különös városokban, hatalmas erdőkben, hegyekben, mezőkön, gyógyítottuk egymás fájdalmát. A csoportból senkire sem emlékszem, pedig lehettünk vagy egy tucatnyian, csak őrá. Se-magas-se-alacsony, keménykötésű fiú volt, barna bőrű, viharedzett, a haja félhosszú, szögegyenes és szénfekete; széparcú, teltajkú teremtés fekete-barna szemekkel, amelyekben mindig ott ült mélyen valamiféle sebzettség, akármilyen vidám is volt. Erős, kérges tenyerében aprónak tűnt a kezem. Akármerre sodort az álom, ő mindig ott volt mellettem, fogta a kezem vagy védelmezőleg átkarolta a derekam, magához ölelt ha féltem, őrizte az álmom, magányomban átölelt és olyan édesen csókolt meg, hogy kis híján elolvadtam a karjaiban. Halk, mély hangján, különös kiejtéssel, szomorúan mosolyogva elmesélte, hogy többé nem mehet vissza a hazájába. Néha, amikor azt hitte, nem látja senki, egész elveszettnek tűnt, idegennek ebben a világban, máskor viszont ő próbálta felderíteni a többi embert, nevetett, énekelt és táncolt; egyszer úgy megtáncoltatott egy tiszta éjszakán a tábortűz mellett, hogy még a csillagok is velünk ropták, a nevetésétől zengett az ősöreg erdő. Aztán amikor az ének és a zene elhalt, magához ölelt és megcsókolt, puhán és forrón, ahogy addig mindig, és én úgy éreztem, boldogabb már nem is lehetnék, hiába kóborlok.

Magam sem tudom, ki volt ő. Talán csak egy elveszett, úttalan fiú, talán az őrangyalom maga, ki tudja? Carlosnak neveztem el, illik hozzá ez a név, az emléke valószínűleg még sokáig fog bennem élni. Egy biztos: akárhányszor az eszembe jut, meleg mosolyával, az arcába hulló szénfekete tincseivel, a szeme élénken csillogó, mint egy madáré, mindig elönt valami különös béke. Remélem, találkozunk még egyszer az álmok földjén, Carlos. Várni fogok rád…

Szívdobbanások

Sokféle szempárt láttam már. Volt macskavágású, voltak nagy őzikeszemek, volt amelyekben mély értelem csillogott, némelyekben fájdalom, többen vidámság, egy pár ködös volt az alkoholgőztől. Egy-egy hideg volt és éles, szinte a húsomba vágott a pillantása, más meleg volt és befogadó, megint mások közömbösnek tűntek. Szebbnél szebb színeket alkotott az anyatermészet, méregzöldet, kristálykéket, trópusi tengerre emlékeztető színűt, feketét, halványzöldet, mélykéket és még sorolhatnám.

Egy egyszerű, barna szempár tart fogságban, nagyot dobban a szívem ha találkozik a pillantásunk, örökké tudnám így nézni, de nem merem.

Vajon látsz-e te is?