Édesapám különös ember. Elkötelezett híve Istennek, aki már többször is megáldotta: többek között tőle kaptam az életem. Egy szó, mint száz, nem mindennapi család vagyunk, nem mindennapi eseményekkel. Vannak azonban dolgok, amik még nekem is nagyon meglepőek voltak: például amikor apám fel akart áldozni.

Már a dolgok kezdetén is nagyon furcsán viselkedett. Kora hajnalban kelt, felébresztett engem is, ketten együtt nyergeltük fel a szamarunkat és gyűjtöttünk fát. Nem kérdeztem miért: égő áldozat előtt mindig ezt csináljuk.

Nem sokkal később útnak indultunk, két szolga kíséretében. Amikor megkérdeztem apám, hogy hová is tartunk, csak annyit felelt: „Mórija földjére.” Értetlenül néztem rá: ha az ember megtudakolja, hogy hová is tartanak tulajdonképpen, akkor valamivel pontosabb meghatározást vár, mint hogy Mórija földje; de aztán vállat vontam, és betudtam apám egyik furcsaságának a sok közül.

Harmadnap célt kapott az utazásunk. Apám felemelte addig lehajtott fejét, és szétnézett. Szemében valamiféle acélos elszántságot láttam megcsillanni, ahogy megpillantotta Mórija előttünk fekvő hegyeit. Szólt a szolgáknak, hogy maradjanak a szamárral, amíg mi felmegyünk imádkozni.

A hátamra pakolta az égő áldozathoz való fát, ő maga pedig a kezébe vette a kést és a tüzet; így indultunk a hegy felé. Apám szemében még mindig ott ült az elszántság, nekem pedig erős hiányérzetem támad, aminek képtelen voltam rájönni az okára, amíg félúton nem jártunk.

- Apám! Van tüzünk és fánk. De hol az áldozatra való bárány?

Édesapám rám se nézve felelt:

- Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról.

Annyiban hagytam, mondván ez a biztos a hit ereje, biztos majd előugrik valamelyik bokorból szegény állat. Bandukoltunk tovább.

Amikor az apám által kinézett helyre értünk, megépítettük az oltárt. Bárány még mindig sehol. Lopva körbesandítottam, hátha előbújik, de csak nem akart.

Erős lökést éreztem a hátamon: apám fellökött, egyenesen rá az oltárra, a durva fa felsebezte a bőröm, de most nem ez volt a legfontosabb. Kötelek kerültek elő, az oltárhoz kötözött, de nem egészen fogtam fel, mit csinál, egészen addig, amíg elő nem vette az övéből a kést: a pengén megcsillant a nap fénye, ahogy édesapám a magasba emelte.

Dobhártyaszaggató sikoltás rázta meg a helyet; majd egy percbe telt, mire rádöbbentem, hogy én sikítok. Sosem éreztem még ilyen mindent elsöprő, földöntúli rettegést, mint ott és akkor, ahogy a fából tákolt oltárhoz kötözve feküdtem és felettem a tulajdon apám állt, késsel a kezében, készen arra, hogy feláldozzon és Istennek ajánljon. Alig fogtam fel, hogy az arcom patakzó könnyeimtől nedves, a hátam pedig a karcolásokból fakadó vértől; csak apám szemét tudtam nézni, amelyben ugyan az a rettegés ült, mint az enyémben, könny reszketett benne, de furcsamód tompa volt, távoli; és a kezét, amely úgy reszketett ahogy még sosem láttam...

Egyszerre kiáltás harsant: egyszerre volt mély és magas, éles és lágy, női és férfi, mindenhonnan szólt és mégis sehonnan, de ott lebegett körülöttünk, mint a templomharangok hangja:

- Ábrahám! Ábrahám! Ne nyújts kezet a gyermekedre, ne bántsd őt! Most már tudom, hogy istenfélő vagy, és miattam nem kedveznél egyetlen fiadnak!

Apám feltekintett, és megakadhatott a szeme valamin, mert leeresztette a kést és nekiállt kioldani az engem fogvatartó köteleket. Értetlenül, szipogva és könnyeimet törölgetve néztem rá, de ő nem mert a szemembe nézni.

- Gyere, ott egy kos... Beakadt a szarva a bokorba. Fogjuk el és áldozzuk fel.

A kos feláldozásában nem tudtam segédkezni. Túlságosan sokkban voltam, és túlságosan átéreztem szegény állat helyzetét. Azóta sem rajongok az égő áldozatokért.