Fodor Géza simagöröngyösi lakos úgy döntött, világot fog látni. Elvégre nem élheti az ember az egész életét falun, nemde? Így hát elhatározta, hogy felutazik Pestre, és megnézi a város nagy nevezetességeit.

Egy álmos hétfő reggelen tehát hősünk leballagott Simagyöröngyös csöppnyi vasútállomására, megváltotta a retúrjegyét Budapestre, majd némi malmozás és várakozás után felszállt a vonatra, és tovazötyögött a főváros felé. Útközben sokszor meg-megállt a szerelvény, mindenféle emberek szálltak fel rá, megint mások le, Fodor Géza pedig csak unatkozott, nézelődött, unatkozott még egy kicsit, időnként húzott egyet a jóféle házi pálinkából (hiába no, az asszony pakolta) majd unatkozott ismét. Megjegyezte magának olykor, hogy né, szép a táj, há, ott egy őz, óóó, ez a tavalyi barack, de finom lett; és a lázas gondolkodásban szép halkan elaludt.

Egy óra múlva a kalauz keltette: ideje volt leszállni. Fodor Géza kinyújtózkodott, megvakarta a feje búbját, lekászálódott a vonatról, és ásítva körülnézett a zsúfolt pályaudvaron. Emberek futkostak erre-arra, csomagokkal vagy anélkül, mind sietett, nem akart lekésni a vonatról, az ebédről, a Marcsika látogatásáról, vagy a fogászról ami már előre le lett fixálva. Fodor Géza nem értette ezt a nagy rohanást. Otthon Simagöröngyösön soha senki sem rohant, a szántó megvárt, az asszony akkor csinálta a vacsorát amikor kellett, és az a kényelmes szék a kocsmában sem szokott elszaladni, kivéve persze ha arrébb tolták. Hősünk tehát nem volt hozzászokva az efféle lótifutihoz, és nem is nagyon akart sehová se sietni, így csak megvonta a vállát, és kibattyogott a pályaudvarról a szabadba.

Ott aztán még nagyobb zaj fogadta, mint ami bent volt, némi kipufogófüsttel vegyítve. Elfintorodott és megcsóválta a fejét. Bolond városiak! Nagy zaj, büdös, rohanás, és még szeretnek is itt élni. Ilyet...!

Sóhajtva felidézte magában a Tóth Miki tanácsát, miszerint érdemes idefent taxit fogni (hejj, okos gyerek volt ám az! Járt is már Pesten) úgyhogy gyorsan körbepislogott, és tíz perc múlva végül sikerült is fognia egy taxit, amit egy szimpatikus fiatalember vezetett. Hősünk tehát bemutatkozott Neki, nevezett nevén Józsinak, és közölte, hogy ő várost akar nézni. Józsi megvonta a vállát, és elindult a nagyvárosban.

Elsőként a Hősök Terét látogatták meg. No, szép volt, jó volt, csinosak voltak azok a szobrocskák ott körben, a tér is hasonlított egy kicsit arra, ahol a simagöröngyösi kocsma volt, de hát ez a Józsi úgy elsietett mellette...

Onnan továbbhajtottak a Városligetbe. Az már szebb látvány volt, szép zöld, nagy tóval. Biztos jól lehet rajta horgászni... Vajdahunyad vára is ott állt, csinos volt, erős, amolyan várszerű. Fodor Géza nagyot húzott a házi pálinkából, és intett Józsinak, hogy tovább, tovább.

Ezek után kissé összezavarta a Szépművészeti múzeum görögös homlokzata. Héhate, nem a magyar fővárosban vagyunk? Akkor ez meg mi a szösz? Inkább a pálinka. A Műcsarnok ugyan ez. Még egy kis pálinka.

Az Operaház csicsás kis kockaépület volt, tetszett hősünknek.  Volt ám ott is ki-be mászkálás meg rohangálás, mintha ezek az emberek nem is csinálnának mást, csak rohannának. Városiak...

Az Andrássy úthoz hasonlót még életében nem látott. Milyen hosszú utca! Még a szomszédos Alsó-Szentkegyetlen sem volt olyan hosszú, és főleg olyan egyenes. Meg hát az épületek is kicsit mások voltak, mint az otthoni kényelmes kis házikók.

Ez után átfurikáztak a Lánchídon. Oroszlánokat látott hősünk, kőoroszlánokat és sok-sok vizet. Kezdett kicsit tériszonya lenni, mire végre átértek.

A Lánchíd után az Országház következett. Hogy micsoda egy hatalmas épület volt az! És milyen szép díszes! Fodor Géza csak úgy bámult kifelé a taxi piszkos ablakából és ámuldozott. Hát ilyen azért nincs otthon...

Hosszú kocsikázás után végre ismerős lett a terep: visszaértek a pályaudvarra. Józsi mondott egy akkora összeget, amiért Fodor Géza múlt hónapban a disznót vette, és mikor ízes magyar káromkodás után megkapta azt, intett és tovaszáguldott. Hősünk csak nézett utána egy darabig, majd vállat vont, és beslattyogott a pályaudvarra. Tömeg. Rohanás. Sok-sok ember. A vonat tíz perc múlva indult, így hát letelepedett egy padra, és várt.

- Gééééza! Hát te meg mit kereső’ itt?

Fodor Géza felkapta a fejét az ismerős hangra.

- Nédda, Pista! Hát én tudod világot láttam.

A szomszéd Pista elvigyorodott.

- Én is, barátom, én is. Hát, meg kell hogy mondjam, nem olyan izgalmas ez a világ.

- Túl sok az ember nem? Meg túl csicsásak az épületek. Jobb szeretek otthon lenni.

-...

- Pista?

- Hmm?

- Az asszony pörköltet csinál vacsorára. Átjössz?

- Miért is ne? Egy ilyen unalmas túra után kell egy kis izgalom...